Ezzel Ethan is tisztában volt, mert megrúgta a lábam az asztal alatt, és a sonkás szendvicse mögé rejtette a mosolyát. Nem érdekelt, hogy hazudott, mindenki tudta róla, hogy nagy lódító, az viszont igenis zavart, hogy csak azért csinálta, hogy túltegyen rajtam. Akár öt nyomorult ponttal. De nem égettük le, nem hoztuk szóba a dolgot; nem lett volna értelme. Aztán Darcy így szólt: – Nos, talán mindketten bejutunk a Notre Dame-ra. Vagyis ugyanazt játszotta, mint ötödikben, amikor ráhajtott Ethanre: mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő elképzelte. Mint a legtöbb középnyugati gyerek, én is mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd a Notre Dame-ra fogok járni. Nem vagyunk se írek, se katolikusok, de amióta a szüleim nyolcéves koromban elvittek az egyetem amerikaifoci-csapatának egyik mérkőzésére, én is Notre Dame-os akartam lenni. Tökéletesnek találtam az intézményt, úgy gondoltam, pontosan olyan, amilyennek lennie kell: szép épületek, gondosan nyírt gyep, rengeteg hagyomány. A részese akartam lenni ennek.
– Hát… Elég régóta. – Emlékszel, amikor egymásnál aludtunk? Szerinted hányszor csináltuk? Én sosem voltam jó a tippelésben. Volt ezer? – Hát, akörül lehet. – Jó ideje nem aludtunk már egymásnál – mondta. A szemem közben hozzászokott a sötétséghez, így halványan láttam Darcyt. A hátrafogott hajával olyan volt, mint valami tinédzser. Olyan érzésem támadt, mintha még mindig középiskolások lennénk, és egy ágyban fekve kuncognánk meg suttognánk, miközben Annalise ott hortyog az ágy mellett, a garfieldos hálózsákjában. Darcy mindig hagyta, hogy Annalise elaludjon. Azt hiszem, néha már várta is. Én mindenesetre sokszor. – Akarsz játszani húszkérdésest? – kérdeztem. Régen ez volt az egyik kedvencünk. Igen! Te kezded. – Oké. Megvan. – A régi szabályokkal? – A régi szabályokkal. A szabályok egyszerűek voltak: az egyik játékos gondol valakire, akit személyesen ismerünk. A másik játékos húsz kérdést tehet fel. Az első csak igennel vagy nemmel felelhet, a másodiknak így kell kitalálnia, kire gondolt.
Biztos tudta, mire gondolok. – Semmire. – Mondd el! – Semmire. – Mondd már el! Az új kapcsolat párbeszéde. Miután egy kapcsolat megszilárdul, ritkulnak a kérdések. – Arra, hogy nem hiszek a Júlia Robertses, Oltári nős, utolsó pillanatban történő visszalépésekben. – Nem hiszel bennük? Óvatosan próbáltam fogalmazni. – Szerintem ez szükségtelenül… feleslegesen kegyetlen – mondtam. – Ha valaki vissza akar lépni, akkor tegye meg az esküvő napja előtt. Nem igazán lehetett félreérteni az üzenetemet. – Nos, ebben egyetértünk, de szerinted nem okosabb akár az utolsó pillanatban kiugrani, mint elkövetni egy oltári nagy hibát? Nem tartozunk magunknak és a másiknak, meg a házasság intézményének annyival, hogy még akkor is bevalljuk az igazságot, ha csak későn ismertük fel? – Eszem ágában sincs ítéletet mondani az ilyen hibák elkövet ői felett. Én csupán annyit mondok, hogy már az esküvő napja előtt tisztázni kell a helyzetet. Merthogy éppen erre valók az esküv ők. Szerintem az esküvő napján az egyezség már megköttetett.
Azután… Átéltem életem első, kibékülést követő, valóban hihetetlen szexuális élményét. Másnap reggel Hillary, úton az irodája felé, bekukkantott hozzám. Megkérdezte, hogy alakult a randim. Azt feleltem, remekül. Lehuppant az egyik vendégszékemre, rátette az íróasztalomra a Poland Spring ásványvizes palackját meg a szezámos bageljét. Hátradőlt, és a könyökével belökte az ajtót. Az arca hivatalos és magabiztos volt. Kiderült, hogy Marcus előző este egy nevenincs olasz étteremben vacsorázott. Ugyanabban a nevenincs olasz étteremben, ahová – ki tudja, miért? – Hillary is betévedt. Ugyanazon a hétf ő estén, ugyanabban az időpontban, ugyanoda mentek, egymástól alig pár asztalnyira ültek, és ugyanolyan raviolit vacsoráztak. Üdv Manhattanben, azon a szigeten, ami sokkal kisebb, mint bárki gondolni1 – Csupán egyetlen dologban nem hazudtál – mondta Hillary, miközben megfenyegetett az ujjával. – Marcus valóban randizott, csak nem veled, hazug disznó, bár az a lány, ha jobban belegondolok, erősen emlékeztetett rád.
Igen, Darcy képes volt arra, hogy jó barátként viselkedjen – általában az is volt –, de az életem néhány fontos pillanatában kiszúrt velem. Például ö zúzta szét az első szerelmemmel és az egyetemmel kapcsolatos álmaimat. Ezek azért nem kis dolgok. – Jól van – mondtam Ethannek –, de azt hiszem, egy kicsit azért eltúlzod a dolgot. Nincs itt semmiféle iga! – Oké, de érted, mire gondolok. A mélyben mindig ott van a versengés. – Lehetséges. Talán – feleltem, de közben arra gondoltam, szó sem lehet versengésről olyankor, amikor sorozatosan ugyanaz a fél veszít. – Bármi is történik, légyszi, tájékoztass! Érdekel, mi lesz. Megígértem neki, hogy így teszek. – Ó, még valami! – mondta. – Mikor látogatsz meg? – Hamarosan. – Mindig ezt mondod. – Igen, de te is tudod, hogy megy ez. A munka, a hajtás… De hamarosan átmegyek. Ebben az évben mindenképpen. – Jól van – mondta Ethan. – Hiányzol. De most komolyan! – Te is hiányzol. – Egyébként… Nem ártana, ha szabadságra mennél, ha túljutsz ezen. Miután letettük a telefont, elégedetten nyugtáztam, hogy Ethan egyetlen szóval sem utalt rá, hogy álljak le.
Megkérdeztem Dextől, hallotta-e, hogy Jerry Seinfeld itt, a Balthazarban kérte meg a felesége, Jessica Sklar kezét. Talán pontosan azon a helyen tette fel a nagy kérdést, talán pontosan ott vette elő a Tiffany gyűrűt, ahol mi ültünk. – Nem, ezt nem tudtam – pillantott fel Dex a borlapról. – És azt tudtad, hogy a nő még csak négy hónapja volt házas, amikor Jerry miatt dobta a férjét? Dex felnevetett. – Igen, azt hiszem, erről már hallottam. – Szóval… A Balthazar a botrányos viszonyt ápolók étterme. Megcsóválta a fejét, és kényszeredetten rám mosolygott. – Légy szíves, ne beszélj így rólunk. – Nézzünk szembe a tényekkel, Dexter. Ez, amit m űvelünk, botrányos… Éppen olyanok vagyunk, mint Jerry meg Jessica. – Nézd. Arról igazán nem tehetünk, hogy mi érzünk – mondta. Hát igen. Talán Jessica is pontosan ezt súgta bele a telefonba, amikor Jerryvel beszélt – miközben a férje mit sem sejtve a tévét bámulta a szomszéd szobában. Ahogy végigpillantottam az étlapon, rájöttem, hogy valószínűleg megváltozott a Jerryről és Jessicáról alkotott véleményem.