Mondhatnám, hogy gyerekkorom egyik kedvenc mozija volt, de hazudnék, mert az Előzés négy évvel idősebb nálam, Magyarországon pedig nem is tudom, hogy vetítették-e kis suttyó koromban. Mindenesetre felnőtt koromig, sőt, autós újságíró koromig nem is tudtam róla, pedig akkor már vagy tíz éve olasz autóim voltak. És talán pont ez az olaszautó-téma indított el egy beszélgetést valami kilencvenes évekbeli sajtóúton, az esti borozgatásnál, fotelekben heverve. Előkerültek a nagy színészek, filmek, Borisz (Boriszov Jenő, akkor Népszabadság autós rovatának, ma a magyar Top Gearnek a főszerkesztője) máris dúdolni kezdte a La bambolát, Surányi Péter (akkor Autó 2, ma Az autó tulajdonosa, főszerkesztője) pedig feltette a kérdést – Zsolt, ugye láttad már az Előzést? Mindenki felkapta a fejét, hiszen hozzám képest vagy tizenöt évvel volt feljebb az átlagéletkor (ilyen is volt régen... ), emlegetni kezdték a jeleneteket, én meg kussoltam, mert nem is hallottam a filmről. Akkor, 1996-97 táján nehéz volt megszerezni az Előzést, két hónapig kutattam, mire valamelyik videotékában rátaláltam.
Hibátlanul beszélt angolul, s amikor összejöttek az Európában turnézó Shelley Wintersszel (Hollywood malackájával, aki – és itt megint előveszem – a Jó estét Mrs. Campbell egyik legjobb alszerepét játssza amúgy), egy időre Amerikába költözött, ahol neves hollywoodi filmekben, a Rapszódiában (Elizabeth Taylorral) és az Üvegfalban is szerepelt. Mindent elvállalt, mert imádta a színészetet - idős korában például a Rai3 tévécsatorna egyik könnyű műsorában óriási sikere volt annak az alakításának, amikor közüzemi számlákat, részleteket a Sárga oldalakból, mosógép-kezelési útmutatókat, vagy éppenséggel készétel-összetevőket olvasott fel drámai komolysággal. Jean-Louis Trintignant választása az alszerepre is érdekes, mondjuk inkább – ironikus. Az 1930-ban született, ma is élő francia színész maga is szereti a gyors járműveket, alig pár évvel ezelőtt súlyosan balesetezett is motorral. De nem ez a fura fintor, hanem hogy Trintignant két rokona is híres autóversenyző volt, miközben ő maga – hát majd nézzétek meg a filmet.
Hogy technika nem maradjon kihasználatlanul, mert "a négykerekű kutya az ember leghűségesebb barátja", a legkisebb provokációra üldözésbe kezd és lenyomja a vélt ellenfelet, afféle modern Don Quijoteként. Ha pedig nincs provokáció, sebaj, belelátja ő a helyzetbe a konfliktust. És megteremti, miközben kereszt helyett egy paprikát simogat a műszerfalon, minden túlélt helyzet után, majd bemutatja az olasz "ökör" jelzést a leelőzöttnek. Ja, és pont olyan kesztyűt hord, mint amilyet én kaptam Göbitől vagy tíz évvel ezelőtt. A dumája pedig óriási. Ne menjünk bele, hogyan veszi rá a vizsgára való készülésében teljesen elmélyült, hallgatag, félénk és introvertált Robertót (Trintignant), hogy otthagyja a lakását és társul szegődjön melléje az őrült országátszelésben – az a jelenet önmagában is egy pszichológiai tanulmány. Talán nem véletlen, hogy sehol nem sántít a játék egy pillanatra sem – Risi, a rendező végzett és praktizáló pszichiáter volt, mielőtt filmkészítésre adta volna a fejét. Utána csak mennek, mennek, valami mondvacsinált cél mindig lebeg előttük, de látjuk, Brunónak semmiféle koncepciója nincs, csak száguldozni akar (jobbára Roberto pénzéből, amit folyamatosan megcsapol), s éreztetni mindenkivel – jobb ő a sok régimódi parasztnál és kispolgárnál, akit épp leural a sportkocsijával.