Demjén: Ezért is dolgozom rendhagyó albumon, ami csak bakeliten jelenik meg. Három dallal már meg is vagyok. CD-t már nem akarok megjelentetni, annak már nincs piaca. A bakelitnek sincs, de egy limitált példányszámú klasszikus nagylemez visszaad valamit a varázsból. Egyre több demjénes mém kering a neten. Látta őket? Demjén: Nem. Ritkán megyek fel a világhálóra, az egy gonosz folyó. Okostelefonom sincs. Alapjában véve nem zavar, ha viccelődnek velem. Sőt, valahol örülök is annak, ha közvetve örömet okozhatok. Csak az bánt, amikor szándékosan akarnak lealjasítani. Ma is sokan élcelődnek azzal, hogy alkoholista vagyok, de nyilvánosan már nem mernek a becsületembe gázolni, mert szerencsére, az is elterjedt rólam, hogy azonnal perelek, és meg is szoktam nyerni. Állítólag nem vállal privát rendezvényt sem. Demjén: Ez annyiban stimmel, hogy csak színpadon vagyok hajlandó énekelni. Mai napig kapom a felkéréseket, hogy különféle születésnapokra menjek el meglepetésfellépőnek, sőt temetésre is akartak szerződtetni, de ilyesmire akkor sem lennék hajlandó, ha színpadot építenének a ravatal mellé.
Szinte minden évben kimegyünk az államokba, ahol Rebecca rokonságát is végiglátogatjuk, és ilyenkor a bűn városát is útba ejtjük. Nem lehet megunni! Korábban Bécsben is gyakran megfordultunk, de oda már egyáltalán nem járunk. Az idegenek kiszínezték belőle a polgári varázst. Berlinbe sem merek már kiutazni, pedig ott él Rebecca bátyja. Nem akarom lerombolni a régi emlékeket. Apropó! Énekesként a határon túl hol dobogott a leghevesebben a szíve? Demjén: Kolozsvár főterén. Már az összegyűlt tömeg látványától libabőrös lettem, és sosem felejtem, ahogy a házfalak visszhangozták, amint teli torokból énekelték velem a Kell még egy szót. Az is megható volt, amikor ugyenezt a dalt Tusnádfürdőn énekeltem, és el is láttam "három hegyen túl", ahogy énekeltem, de az igazság az, hogy én minden koncertemen meghatódom. Mindig a lelkemből énekelek, sosem csak a torkomból. A zongora sem hiányozhat a felszerelési tárgyak közül /Fotó: Varga Imre Kettős az évforduló, mert idén a szólópályafutása is 30 éves.
Ugyane problémát jóval kíméletlenebbül és indulatosabban tételezhetnénk Bach Airjének melódiamészárló előadásáról szólván, ám alkalmasint helyesebb a következtetésünket ideilleszteni: az Adagio felhangzott repertoárjának csak kisebb része hangzik kellemesen és stílusosan három, popkísérettel adjusztált férfiénekes előadásá legalábbis eme három énekes előadásában. Ugyanis e három hang – úgy tetszik – élőben és stúdiófelvételen sem mindenkor harmonizál egymással: Balczó operás ízű, olykor már-már parodisztikus vócséja rendre elüt a másik két, a popzenei hangzással barátságosabb viszonyt ápoló hangtól. Meglehet, kellő jóindulattal ezt akár tudatos kombinációnak is vélhetjük, aminthogy magaviseletük látványos elkülönbözését is erre magyarázhatjuk. Mindazonáltal a bonvivános Homonnay, a zenés színészi erényeit eltagadni képtelen Nagy Sándor és a kiállásában Andrea Bocellit idéző Balczó kínos egyöntetűséggel végezte a kirótt mozdulatsorokat, a koreográfiának azért aligha tódítható sablongesztusokat.