Szluzarjenko megpróbálta ráadni és hívta a társát, hogy segítsen. A kamra eközben váratlanul elérte a felszínt. A búvónyílás nehéz fedelét eddig csak egy a lecsapódásakor helyére ugrott retesz fogta és a brutális erejű víznyomás préselte a helyére, most viszont, mivel nem volt ami ellentartson neki, a kamrában összenyomódott levegő kitört és szó szerint letépve sarokvasairól messzire hajította. A szerencsétlen Csernyikov a mentőkamra felső szintjére igyekezett, hogy segítsen társának és éppen a szabaddá váló nyílás alatt volt, ezért a dekompresszió kirepítette a szabadba, mint egy katapult. Legalább 20 métert repült és éppen az IDA-59 - re zuhant. Az ütközéstől a légzsák tartalma szétroncsolta a tüdejét. Szluzarjenko csak azért maradt életben, mert a kapitánnyal kínlódva beljebb, a fal mellett volt és így a légnyomás "csak"a mennyezethez vágta hozzá. Kimászott a süllyedő fémdobozból, ledobta a mentőfelszerelést és elúszott mellőle, majd Csernyikov vízen lebegő holttestébe kapaszkodott bele, akit az IDA-59 fenntartott a felszínen mint egy mentőmellény.
1989. január 31 – én hadrendi jelzése mellé megkapta a Komszomolec nevet is. A szovjet flottánál a tengeralattjáróknak többnyire csak toronyszámuk volt, amit a NATO megfigyelőinek megtévesztése érdekében időnként megváltoztattak. A Komszomolec elnevezés állítólag a politikai tiszttől származott, tekintve, hogy a legénység tagjai többségükben meglehetősen fiatalok voltak és persze mindannyian tagjai az SZKP ifjúsági szervezetének, a Komszomolnak. Tűzvész 1989. április 7-én a hajó már több mint egy hónapja kint járt a nyílt tengeren és éppen hazafelé tartott. Február 28 – án futott ki Zapadnaja Licából, de nem a szokásos személyzetével, hanem a Jevgenyij Vanyin 1. osztályú kapitány parancsnoksága alatt álló, 604 – es számú tartalék legénységgel. A váltásra azért került sor, mert Zelenszkij és emberei csak nemrég tértek vissza egy több hónapos útról és nem küldhették őket vissza ilyen hamar. A 604 – sek természetesen szintén kiképzett tengeralattjárósok voltak, de már kilenc hónapja szárazföldi szolgálatot láttak el és rendszeres szinten tartó gyakorlatok híján szaktudásuk alaposan berozsdásodott.
film;kritika;2021-09-01 10:30:00Ha van magyar mozgóképes szuperprodukció, akkor a Toxikoma az egyik leghíresebb magyar színész (nálunk továbbra sincsenek sztárok), Szabó Győző, aki nyíltan vallott drogfüggőségéről és erről írt egy bestsellert 2012-ben. Illetve a filmesek közül ott van Herendi Gábor, a rendszerváltás utáni magyar mozgókép Steven Spielbergje, aki a legtöbb minőségi közönségsikert jegyzi. Kettőjük korábbi szakmai kapcsolata triviálissá tette, hogy ha a Toxikomából film lesz, azt Herendi rendezze, és épp ez kellett ahhoz, hogy Herendi tényleg kiérdemelje a korábban említett jelzőt. Az életműből ugyanis hiányzott a komoly hangvétel, az igazi dráma – sajnos a Lora nem feltétlenül hozta ezeket a kvalitásokat. Erre most ott a Toxikoma, amely a regénynek csak egy darabját, a Szabó Győző – Csernus Imre kapcsolatot is tartalmazó heroin-korszakot vette mért objektivitással ismerem el: Herendi Gábor elképesztő szintet ugrott. Nem, mintha eddig nem lett volna vérprofi abban, amit csinál, de a vizualitás sosem volt rendezői kézjegye.